Furcsa egy nép a miénk. De még különösebb az a vajdasági magyar politikus, aki tényleges cselekvés hiányában csak üres szólamokat durrogtat, támad, kritizál és közben hosszú idő óta semmit nem tesz le az asztalra.

Furcsa egy világot élünk. A papír sok mindent elbír és lehet játszani a szavakkal. A játék is különös, Kosztolányi óta pláne. „Csodaszép” dolog, de ez esetben sajnos jónak nem mondható. Sőt, szerintem kifejezetten káros. Kártékony, közösségünket gyengítő és züllesztő tevékenység. Sajnos vannak olyan pártjaink, akik nem ideológiai elköteleződés mentén szerveződnek, hanem a támadás és a körlevelek szentségében hisznek. Ilyenkor merül fel bennem a létezés értelmének kérdésfeltevése. Vannak, vagyunk, de mi célból? Egyáltalán nem mindegy, hogy építünk vagy rombolunk. Hogyan tudjuk úgy erősíteni a vajdasági magyarságot, ha egymásra köveket dobálunk, és valótlan frázisok mögé bújva próbáljuk leplezni gyöngeségünket?

Sok szeplő van a vállamon. Szeretem őket, szeretem azt ott a jobb vállamon és azt is ott a balon. Gyakran számolgatom. Számolgatom meg van-e még mind vagy összefonódott-e egyik másikkal. Minden kicsi apró szeplő a magyarságomat tükröző tulajdonság, mindegyik szeplő egy-egy különlegesség, mely azzá tesz, aki vagyok.

Nem oly rég történt, hogy egy kedves ismerősöm tartott nekem élménybeszámolót, mivel végre eljutott Budapestre. Ez előtt vajdasági magyarként tanult Újvidéken és Banja Lukában, most volt lehetősége kijutni a magyar fővárosba is egy rendezvényre. Rögtön megkérdeztem tőle, hogy mi volt a legérdekesebb számára.

Válasza kicsit meglepett!

Sokszor gondolkodom azon, hogy mi, fiatalok mikor válunk igazán felnőtté. Mikor jön el az a pillanat, amikor a „felnőtt” társadalom figyelni kezd ránk, észreveszi a létezésünket és ad a véleményünkre?! Papíron, a normák szerint a bűvös 18-as betöltése a fordulópont. Innentől kezdve szabaddá válik az út, megnyílnak a kapuk a nagykorúság útvesztőiben. Szabadság, lehetőségek, de jogok és kötelezettségek is várnak ránk.