Nem oly rég történt, hogy egy kedves ismerősöm tartott nekem élménybeszámolót, mivel végre eljutott Budapestre. Ez előtt vajdasági magyarként tanult Újvidéken és Banja Lukában, most volt lehetősége kijutni a magyar fővárosba is egy rendezvényre. Rögtön megkérdeztem tőle, hogy mi volt a legérdekesebb számára.

Válasza kicsit meglepett!

Nagyon furcsának találta, hogy minden magyarul van kiírva (persze ezt az után mondta, hogy megállapította, hogy alig találni olyan helyet, ahol megengedett a dohányzás). 

És igen, igaza van, már annyira megszoktuk, hogy föl sem tűnik, akár Topolyán vagy Szabadkán járva csupa-csupa szerb kiírást látok.

Talán csak az piszkálja a fantáziámat, ha csak cirill írásmóddal van valami közhírré téve, mert ilyenkor eszembe jut, hogy ha egy kedves külföldi erre téved, és ki szeretné szótárazni a dolgot, akkor lehet, azt sem fogja tudni, hogy most melyik irányból kezdjen hozzá.

Négy évvel ezelőtt történt, hogy Boris Tadić magyarul íródott plakátokkal is kampányolgatott felénk.

Mit ne mondjak, jól eső érzés fogott el még engem is, hogy végre, gondolnak ránk. Apró kis gesztus és máris eléri a magyar ember boldogság-ingerküszöbét, ami nem tagadás, e téren igen alacsonyan van meghúzva.

De aztán a történetnek itt vége is lett, kellett neki valami, megkapta és befejezettnek lett ítélve a dolog.

Vagy mégsem?

Kedves polgártársak, nem is olyan rég’ olvashattuk, hogy Szabadkán tervben van, hogy kötelezővé teszik az iskolákban a magyar nyelv oktatását szerb diákok számára is!

Hát igen, én is jót mosolyogtam, választások előtt még a csillagokat is megkapnánk szóban, ha szépen kérnénk.

(Most jut eszembe, hogy a csillagokat meg is ígérték, méghozzá az Európai Unió-s csillagokat, de csak nem akarnak lejönni azok sem).  

Amúgy nem is foglalkoznék az üggyel, mert tisztán látható, hogy ez csak egy izgalmas kampányfogás volt, mert ha igazán akarta volna Demokrata Párt, akkor már négy éve megléphették volna ezt (vagy ne akarjunk sokat, legyen  csak három éve).

Viszont sikeresen végigolvastam a szerb nyelvű hozzászólásokat a témához: hatalmas meglepetés nem ért, igaz: ugyan, ki akar tanulni, ha nem muszáj, mégha ez (csak) arra lenne elég, hogy a boltban megtanuljon egy két-szerb magyarul  is kommunikálni.

Azonban egy-két érdekesség megmaradt bennem a rengeteg komment olvasása közben. Például az, van aki szerint ez egyértelmű elmagyarosítása Szabadkának! Szívem szerint neki adtam volna igazat: bár bírna oly erős vonzerővel a kultúránk, hogy kis nyelvtanulás után a szerb ismerőseink éjfélkor a magyar himnusz eléneklése után térnének nyugovóra, de hát ilyen csak a mesében van.

Ami ugyanígy elgondolkodtatott, az az, hogy néhány magát magyarnak valló személy is ellenezte, hogy valaki megtanuljon az ő nyelvén, illetve nem tartotta jó ötletnek. Ilyenkor is megkérdeztem magamtól, hogy vajon nekik meg miféle bajuk lehet úgy egyébként?

Végül is megállapítható, hogy nehéz lesz úgy rávenni a többséget, hogy fogadja el teljesen mindennapi dologként a nyelvünk használatát, ha mi sem tartjuk magától értetődőnek, hogy az „ulaz” mellett ott kell, hogy legyen az is, hogy „bejárat”.

Addig is marad minden ugyanígy, és mint hallhattuk, még mindig ott van az angol, mint kommunikációs nyelv az iskolában a diákok között.

Sajnos ez is járható út, mert nem egyszer hallottam vajdasági magyarokat angolul kommunikálni szerbekkel. De talán mégsem érkezik el az az idő, az angolt kell majd használnunk, ha az újságosnál meg akarjuk hallgatni a friss pletykákat.